Zene. Mindennapjaim fénypontja. Amikor zenét hallgatok, minden sokkal jobb. És teljesen mindegy, hogy a rádió szól mellettem, vagy épp egy totál zúzós koncerten vagyok. Kitisztul a fejem és csak a zene ami számít. Persze, ha épp zene szól, és nem a mai világ audio szemete, ami sokkal gyorsabban terjed, mint az értelmes szöveggel ellátott, rendes zenei alapokra legyártott, egyáltalán nem tömegcikknek szánt hangzatos ritmika. Amely magával ragad, és felrepít a felhők fölé majd veled együtt zuhanásba kezd, és az óceánok mélyére ránt, hogy tested minden egyes porcikája érezze az ütemet.

És hogy kinek mit jelent a zene... nos, mindenkinek mást jelent a zene. Akárki, akármit mond, mindenkinek meg van a saját zenei stílusa. Nincs két egyforma ember e téren. Vannak akik ugyanazt hallgatják. Ugyanazt IS. Mert van, amit már az egyik nem szeret, de a másik igen. Számomra az a zene, amihez nem kell semmiféle keverőpult, nem kellenek gombok, nem kellenek csúszkák, kijelzők és semmi, ami nem természetes. Számomra az a hangszer, amit elővehetek a sivatag közepén, és tudok rajt olyan hangokat játszani, amik megmozgatják a testem, az elmém és úgy érzem, hogy bár nem egy összetett dolog, de zene.

Számomra ez a zene. A zene megtölti élettel a napjaimat, színt visz a szürkeségbe és újrahangolja a napomat.

mindannyian ismerjük a történetet. feltételezés az alapja mindennek ... de ettől eltekintve ez a feltételezés olyan dolog, amitől az agyam felforr. nem tudom, miért. csak így van. szóval pár ilyen helyzet után úgy döntöttem, hogy összeszedem a kis gondolatmorzsáimat, hogy megtaláljam minden rossznak a gyökerét ... a feltételezésem pedig  következő volna. rájöttem, hogy nem szeretem ha az emberek hazudnak maguknak. ha az emberek feltételeznek. feltételezik, hogy ők a te barátaid. és ahogy múlik az idő, már egy embernek hisznek magukkal. ők egy részei az életednek. csinálják ezt az érzelmi zsarolás dolgot ... vagy legalábbis megpróbálják. hogy szárazra szívjanak, mert úgy gondolják, számukra inspiráló személyiség vagy, vagy valami hasonló. vagy amikor az emberek feltételezik, hogy megértik azt, ahogy érzed magad helyzetekben. ettől megőrülök. úgy érzem magam, mintha az emberek sztereotipizálnának engem, vagy egy dobozba pakolnának. kitaláltak bizonyos tulajdonságokat és az alapján felcímkéznek.

amit az interneten találtam: a feltételezés egy olyan állítás, amely magától értetődő, hogy az a cselekmény birtokba vevő, vagy a követelés érvényesítése. kicsit kacifántos, mert angolul találtam csak meg. nos, nem a legjobb mondat ez, ha az egész bejegyzést tekintjük. A legrosszabb számomra talán "magától értetődő". Az utolsó dolog, amit bárki ebben a világban érdemel éppen az, hogy magától értetődő legyen, mert valaki másnak is jár egy feltételezés. de aztán ott van a "birtokba vevő", ami talán még rosszabb.

"Ne írj csekket a testednek, úgysem tud fizetni."

bölcs szavak. és sok igazság van benne. de gyakran úgy tűnhet, hogy figyelmen kívül hagyjuk a valóságot, és saját magunkkal, és makacsságunkkal kell hogy szembeszálljunk. ez egy probléma a fej és a szív közt. az eszed azt mondja Állj!, de a szíved még folytatni akarja... és a nyugtalan elme megtör. ez az a hely, ahol a vágy és az érzelem találkozik a valósággal és a logikával. sokaknak ez a hely egy mindennapos csatatér. ezt hívjuk úgy, hogy élet. egyszer mindannyian eljutunk erre a helyre. függetlenül attól, hogy harminc méter magasan lógsz mindenféle biztosítás nélkül vagy épp egy üzleti tárgyalást zártál le.

idővel szembe kell néznem nekem is az elme és a szív problémájával. jöjjenek az eshetőségek. ha egy szenvedélyes életet akarsz élni, szinte minden másnap bajba ütközöl... mert minden lehetőséget megragadsz, ami az utadba kerül. de nem minden nyitott ajtó a jó ajtó. ez önmagában egy nagyon kemény lecke, amit meg kell tanulni. pedig ez egy egyszerű dolog... önismeret és érzelmi intelligencia. megismerni és megérteni önmagad különböző helyzetekben. elképzelni a választ, és felkészíteni magad, nem magadba zuhanni. de ezt könnyebb mondani - mint megtenni.

tapasztalataim szerint a lélek fájdalmait nehezebb elfelejteni, mint azt gondolnánk. mikor úgy gondoljuk, már elfelejtettük, akkor jössz rá, hogy nem. megígéred magadnak, hogy befejezted, és mégis újabb konfliktusba keveredsz saját magaddal.

rájöttem, hogy ezeket a dolgokat egyszer már én is megfogadtam a múltban, most még is újból szembe kell velük néznem. és kétségek közt találom magam. hű maradjak a szívemhez vagy hallgassak ezúttal a fejemben megfogalmazódott indokokra? mert talán mind a kettő helyes út. de egyik sem. mind a kettőhöz erős érvek fűződnek. azt hiszem, ez az a hely, ahol a dolgok kezdődnek. ahol az ész érvek találkoznak az érzelmekkel. a lelki tárgyalások helyszíne.

Versenyfutás az idővel... gyorsabban akarok futni mint az idő, így megállítva a pillanatot. Itt maradnék a jelenben, most, amikor még minden jó és szép. Tökéletesnek érezve minden percét. De nem lehet. Bár nem tudom, nem is tudhatom, és talán nem is akarom tudni, mit hoz a jövő. Talán így jobb is. Talán!? Állok némán, és várom azt ami nekem jutott. És állok elébe.

itt az idő, vedd le a maszkot, mutasd a valóságot, ne rejtsd el a bátor arcod, mutasd meg az embereknek amit akarnak, ne okozz csalódást, légy valódi... ez a boldog óra

egy távoli helyen élek, amit nem túl gyarkan mutatok meg másoknak, mert ez bennem van, ez egy részem, ami lehetővé teszi nekem, hogy fájdalom nélkül írjak, kimondjam amit gondolok, érzelmek nélkül... azt hiszem az én ajándékom mondani, és nem érezni

egyesek úgy gondolják, különleges vagyok, mások azt hiszik, egyedülálló, de szerintem valahol a kettő között, de nem számít, ez nem változtat semmin, én mindig önmagam leszek, mondom, amit mondanom kell, írok hogy gyógyítsak, énekelek hogy érezzek, sírok hogy ízleljek... a sós könnyet az arcomon, ami meggyógyít legbelül

azt hiszitek belül üres vagyok, pedig éppen ellenkezőleg, belülről ragyogok... láthatjátok a szemeimben, bár lehet hogy a szavaim más nyelven szólnak, és nem érthetitek, de ne adjátok fel, mert érezhetitek, a vágyak ízét, hogyan kell énekelni vagy dalt írni, hogy a belső lüktetést megérezzétek

ez egy boldog óra most, a szemek soha nem hazudnak, függetlenül a szájtól beszélnek, mert a fény legyőzi a sötétséget, a fény átjárja a napomat, megvilágítja utamat, és örömmel jön a reggel

Kihívások. Mindannyian ismerjük őket. Mindannyian szembe nézünk velük. Mindannyian átélünk jópárat. Ahogy végződik egy-egy, az meghatározza a jövőbeni hozzáállást dolgokhoz. De nem leszünk tőle gyengébbek vagy épp erősebbek. Döntéseket hozunk, amik meghatározzák a napi utunkat, és életünk egy rövidebb történetét. Amikor visszaemlékszel rájuk, ugyan olyanok, mint amilyenek akkor voltak, amikor megtörténtek. Szeretnénk lakni a múltban. Hallgatunk dalokat törött szívekről és kapcsolatokról. Dolgokról, amikért egyszer éltünk, de mára már elvesztek. Arról, hogy gyerünk, tessék felállni, és újra élni ezeket a pillanatokat. Azonban - Nemrég úgy döntöttem, hogy inkább összpontosítok a leendő új emlékekre. A modern élet formál bennünket! Én vagyok az egyik legnagyobb áldozata. Azt akarja, hogy a múltban éljek.

Megpróbál megbénítani minket az emlékeket elárasztó fájdalom. Emlékei a kudarcnak. Emlékei annak, hogy mi lehetett volna, de soha nem lesz. Ez lassít minket. Lassít abban, hogy éljük az életet. Ellopja az örömeit, mely ott vár ránk minden sarkon. Ehelyett a saját vállunk felett kukucskálva nézzük az életet. Az emlékek mögé bújva. Így hallgatunk zenét. Nézünk filmeket. A szórakozás minden formája ezekben a napokban a sötét oldalra visz bennünk. Megszólal, és megmozdul a legsötétebb indulat, ami vissza akar futni arra a helyre, ahol az üres ígéretek és elveszett lehetőségek laknak. De én nem. Alig várom. Felkészülök a mesés jövőre. A jövőt van kivel megosztani. Megosztani őrült helyzeteket. Legmélyebb titkokat. Emlékeket alkotni, melyek kiverik az idő vasfogát. Pillanat, amely egy életre szól. Örülök, hogy találtam barátokat, társat. Megtaláltam a helyemet a világban. Szeretném? Akarom!

egyszer az életben mindannyian éreztük. az volt a kenyér a vajon. a keserű és édes is egyben. az volt a rossz a legjobb bulin.

csak elolvastam egy könyvet, és ráébresztett, hogy szánalmasak lehetünk. meghallgattam egy prédikációt a gondolataink hatalmáról, és hogy csata dúl a fejünkben. a gondolatok és érzelmek csatája. most egy elme ostrom alatt áll.

az összes emlék valamilyen kapcsolatot takar a múlttal. az érzelmek felfogásához kell a múlt. szerintem. Az összes alakuló gondolat egy érzés. Ezzel kapcsolatban azt hitted volna - mind az elméd szüleménye. képzelet. hogy kitaláltad, hogy te voltál az érzés, hogy átélted. És most jöttél rá?  Itt a horog sor. és a végén a nehezék.

Szóval arra gondoltam, miért tesszük ezt? az érzelmi mazochizmus volt a válasz. A hangsúly itt van - félelmek, érzések és érzelmek. Nem becsülöm az erőt a fejben. vagy a túlzott racionalitást. az emberek megőrülnek, mert nem értik magukat. pusztán festenek magukról egy képet, és azt mondják: ez én vagyok. De csak gondolatban. de a gondolatok mintákat adnak ki az életben, ami viszont egy művelet lesz, majd szokássá válik. Ezért a hamis képpel a fejedben, hogy ki vagy valójában, önmagadnak okozol fájdalmat. Tudod mit kéne. a szabad életet élni. nélkülözve a negatív és fájdalmas gondolatokat. vágyunk egy helyre a fejben, ami bár lehet hogy hamis képet mutat, de biztonságérzetet ad.

Légy tisztában önmagaddal. sétával elérhető. gyerünk. nem érdemes visszafordulni. ha őszinte vagy magaddal, most – tényleg nem fognak érdekelni a gondolataid. inkább élvezed a szabadságot.

Vannak olyan pillanatok az életben, amiket tökéletesnek érzünk. Visszagondolva úgy érezzük, felülmúlhatatlan percek voltak azok. Legalább is az adott helyzetben az volt a maximális, amit ki lehetett hozni belőle. Jókor, jó helyen, jó társasággal. Ezek a dolgok, amik örök érvényűek. Sosem múlnak és már-már álomszerűnek és hihetetlennek tűnnek. De vajon az tényleg a lehető legjobb volt? Esetleg csak egy illúzió... Tudjuk egyáltalán mi a tökéletes? Mindenkinek más. Így aztán, én nyugodtan mondom, hogy szerintem azok a pillanatok igen is: Tökéletesek voltak és lesznek!

mindig minden változik körülöttünk...- nagy megállapítás tőlem --> nektek. de ha már itt tartunk nézzünk körbe egy kicsit. változik a természet, a társadalom, az emberek, a távoli-közeli ismerősök, barátok és barátnők. és bizony mi magunk is - egy újabb okosság tőlem.

viszont nem tudok mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy míg bizonyos emberek egyértelműen és magától értetődően előtérbe kerülnek az idő telésével, más személyek kevésbé lesznek fontosak abban a pillanatban. mármint az életünkben, természetesen. ez tart pár napig, hétig, hónapig vagy akár évig. attól hogy most épp nem az a legfontosabb nekem hogy a szomszédban a barátom épp mit csinál, attól még ő a barátom.

most szeretném felhívni mindenki figyelmét! héééé, nem felejtettelek el titeket, sőt! segítetek nekem, hogy emlékezzem rátok? köszi.

A tóparton üldögélsz egyedül, és élvezed a napsütést, a csendet, a jó időt. Igazából semmire sem gondolsz. Megjelenik valaki, aki kísértetiesen hasonlít rád. De ő nem te vagy. Ahogy tekinteted az arcán végigsuhan, mosolyának egyetlen rezdülésében ott látod a jövőt. De nem tudod hogy a te jövőd vagy másé. Megrémülsz és menekülni szeretnél, de mélyen beléd mar. Megérint. Végigsimítja arcod és meglátod magad. Hisz ez mégis csak te vagy. Az az éned, akit eddig elrejtettél. A boldog önmagad.