mikor a dolgok nehézre fordulnak... hova fogsz futni? hova rejtőzöl? hol találsz majd békét? mindannyiunknak szüksége van valakire, akiben bízhatunk. valakire, aki meghallgat. valakire, aki megért. valakire, aki nem szól közbe, mikor beszélsz, csak csendben végighallgat. valakire, ki nincs tele jó ötletekkel, megoldásokkal. valakire, aki tudja, és meg is mondja az igazságot. valaki, aki maga az igazság. nemrég jött néhány dolog, ami eléggé megviselt. ami érzelmileg teljesen kimerített és komoly kihívás volt. próbálkozol, harcolsz és mindent megteszel, ami az erődből futja, hogy kikászálódj az ingoványból. de egy ponton megállsz, és számba veszed a lehetőségeid, és elbizonytalanodsz abban, hogy egyáltalán menni fog. a barátaidhoz fordulsz. hisz ők támogatnak, ahogy csak tudnak. de egy ponton még a megértés képessége sem elég. az ő személyes élményeik csak még messzebb löknek téged a célodtól. és megint megérkeztél a pontra, mikor kifogytál az ötletekből és a válaszokból. most mi lesz? mi az utolsó erőforrásod? kihez fordulsz? van valakid még? remélem te vagy az. remélem te tudod az igazságot. mert úgy érzem nélküled most itt ragadnék. szükségem van most rád.

Mindannyiunk múltjában vannak dolgok, személyek, megtörtént események, amikről nem szívesen beszélünk. Nem azért, mert ezek rossz dolgok, vagy hatalmas megbocsáthatatlan hibák. Egyszerűen csak kellemetlen érzést kelt bennünk, vagy olyan emlékeket idéz fel, amelyek jobb, ha nem kavarodnak fel az emberben.

Néha akarva-akaratlan is elszóljuk néhány titkunkat, amivel nincs baj, ha ezt olyan ember közelében tesszük, akiben megbízunk. Én ilyen vagyok. Sokszor csak mondom, anélkül, hogy átgondolnám, mit is fecsegek. Persze ilyen mélységekbe csak azzal bocsátkozom, aki érdemes rá. Vagy van, hogy a helyzet hozza úgy, hogy meg kell magyarázni az adott szituációt, és ezt is bizony csak a múlttal lehet magyarázni. Azt hiszem, ezt nem kell boncolgatni.

De mindenkinek van olyan emléke, amiről nem akar beszélgetni. Egyszer majd talán jön a megfelelő pillanat, hogy ezt kitárgyaljuk valakivel. Lehet, hogy majd életem végéig várom ezt a pillanatot... lehet, hogy már nincs is olyan messze az a bizonyos vég.

Bár az idő távlatából az emlékek megszépülnek, azért én szívesen otthagyom őket a múltban.

néha megütünk egy falat mert irritál. nincs rá különösebb ok csak megtörténik. más szóval az irritáció kéz a kézben jár a bosszúsággal a türelmetlenséggel és a fusztrációval. hallottatok már ezekről ezelőtt? néhány napja már ezeket érzem. nem tudom megmondani hogy hol kezdődött el vagy mi okozta ezt az egészet. csak azt tudom hogy egyre itt van bennem a bőröm alatt és zavar. rosszkedvű vagyok bár ezt még úgy ahogy tudom leplezni de elég savanyú vagyok mindenkivel szemben és minden fáj ami körülöttem történik. úgy gondolom jobb lenne ha kerülném az embereket ebben a pár napban amíg el nem múlik. mielőtt olyat mondok vagy teszek ami esetleg árthat az embereknek vagy sebet ejthet a kapcsolatunkon. gyakran nem mondunk ki dolgokat bizonyos helyzetekben ezzel is elkerülve a kellemetlen helyzeteket. ezt úgy hívom hogy 'holttér'. isteni inspiráció és gyönyörű fény világítja meg ezeket a helyeket akkor mikor épp szükség van rá. mert nem számít hogy nekünk legyen igazunk. az a lényeg hogy minél hamarabb elvonuljon a vihar. hogy továbbra is alázatosak maradjunk és tiszteletben tartsunk másokat - és ezt pont én írom. azért várom a percet mikor a nap áttör a felhőkön...

Furcsa helyzet állt elő. Mindig vannak olyan időszakok, amikor az embert folyamatosan döntések elé állítják. Illetve hát nem is más emberek, hanem az élet. És merre menjek tovább? Ez az én esetemben jelenleg nagyon is fennálló helyzet, és egyre nehezebb választani. Megvannak a lehetőségek, és rajtam áll, hogy melyik csomagot választom. Ha már itt tartunk, közgazdasági fogalommal élve, melyik jószágkosarat választom én, mint fogyasztó.

Mert ugye választanom kell a tanulás-barátok-barátnő(itt opcionálisan a buli is állhat) háromszögből. Tudjuk nagyon jól, hogy hosszútávon egyszerre csak kettő mehet a háromból. Fiatal vagyok, szeretném élvezni a helyzetet, hogy mindent lehet. De rá kell ébrednem, hogy már egyáltalán nem vagyok ennyire fiatal. Egyre inkább megközelítem azt a kort, amikor választanom kell. Nem akarom, hogy a barátaim úgy érezzék, hogy nem foglalkozok velük eleget - ugye ilyen esetben általában a barátnőre fogják, és nem a tanulásra. A barátnőmet nem akarom elveszíteni, olyan okokból kifolyólag, hogy úgy érzi nincs rá elég időm, energiám, nincs erőm figyelni rá vagy csak simán már annyira szétszórt vagyok, hogy úgy érezze, már nem is fontos számomra. Jön a harmadik nem akarom. Nem akarok tudás nélküli maradni. Ha most így belegondolok a tanulás iránt érzett utálatomba, alaptalannak érzem. Jelenleg egy kicsit ki vagyok éhezve a tudásra, és arra, amit a puszta tudásommal majd később elérhetek.

(Azon is gondolkodtam már, hogy ha még egyszer kezdhetném, biztos hogy kétkezű munkásnak mennék. Mindig is tetszett a festő-mázoló, mint amolyan szakmunkás munka. Szerintem jól is menne.)

Tehát nehéz választani, hogy kire mennyi időt, energiát, figyelmet fordítok, hogy mindenkinek jó legyen, és én is meg legyek magammal elégedve. Mert ami azt illeti, elég nagyok a felállított elvárások magammal szemben. Remélem minden sikerülni fog, amit elterveztem.

Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, ha ez a bejegyzéseimen sokszor nem is látszik. De mindig reménykedem. És ha minden igaz, az hal meg utoljára. Bár lehet, hogy néha jobb lenne, ha a remény lenne az első a sorban, de hát tudjuk nagyon jól, hogy nem minden kalács mézeskalács. De azért tovább evezek életem csónakjában, akármekkora is azon a lyuk.

Itt ülök egymagamban a számítógépem előtt, zenét hallgatok, és egyáltalán nem tudom, hogy mégis mit kéne tennem. A dolgok változnak körülöttem, én meg csak nézem őket. És csak azt tudom, hogy ez így nem oké. Általában határozottnak és életképes embernek tartom magam. De most egyáltalán nem így van. Visz a sodrás, én meg nem teszek ellene semmit. Mindegy, majd lesz valahogy.

Tudjátok! Az örök kérdés. Állítólag a válasz megmutatja az embernek a gondolkodás módját. De van a szkeptikus. Aki megkérdi, hogy 5 perccel ezelőtt ez a pohár tele volt vagy üres volt? Mert ha... azt hiszem mindenkinek megvan a levezetés része.

De nyugodjunk meg, akármit válaszoltunk, a végeredmény ugyanaz lesz.

Hisz a pohár mindig tele van, az már csak nézőpont kérdése, hogy mivel.

Arra gondoltam, kicsit kitérek abból a írásvilágból, amit eddig követtem, megpróbálok valami újat. Meglátjuk hogy sikerül. Azért persze az elmélkedésnél megmaradok. A világról szeretnék írni, és arról, ahogy én látom ma

Őszinte leszek, nem nagyon érdekel, hogy mi történik a világgal manapság. Szóval hogy is mondjam? Vannak témák, amik érdekelnek, viszont úgy nagy általánosságban én nem követem napi rendszerességgel nyomon a sport híreket, a katasztrófákat, a belföldi és külföldi politikát, és úgy amúgy semmit sem. Hogy miért? Egyrészt jól megvagyok én a magam kis világában. Itt legalább mindig süt a nap. Másrészt, amúgy is telebombáznak rengeteg olyan információval, ami egyáltalán nem fontos. Mert címlapon van 2 napig, és végül kiderül, hogy hazugság volt.

Az egész hozzáállásomat annak köszönhetem, hogy manapság úgy gondolom, hogy a bolhából csinálnak elefántot, már ami a médiát illeti. Számomra annyira túlexponált az egész, hogy nem is vagyok rá kíváncsi.

Viszont látom, hogy az emberek mennyire nem törődnek egymással. Minden foglalkoztatja őket, csak épp az nem, ami igazán fontos lenne. Mindenki rohan a saját feje után, és észre sem vesszük egymást. No nem csak egymást, úgy egyáltalán. Kezd az egész emberiség abba az irányba elmenni, hogy tanulunk, dolgozunk, és úgy elsuhan az élet mellettünk, hogy észre sem vettük. Kezdünk monoton életet élni. Mindenkinek az anyagi biztonság a legfontosabb, az nem baj, ha erre rámegy a család.

Ha hinnék a csodákban, akkor is tudnám, hogy ezen már egy csoda sem segíthet. Tehát irány 2012, a világ vége, és az emberiség hanyatlásának kezdete, és egy új kor hajnala. Amit csak azok élnek majd meg, akiknek volt pénze atombunkerre, meg tengeralattjáróra.

Sokszor hallani azt, hogy az életünket egy könyvhöz hasonlítják, főleg amikor fejezetekről beszélünk az életünkben. Ez valóban lehet így, végül is miért ne... de mikor kezdünk új fejezetet? Mi szabja meg hogy egy tiszta lap vagy egy egész fejezet jár annak, ami vagy aki. Bár talán személyeknél ezt könnyebb megállapítani. Vannak emberek, akik külön fejezetet érdemelnek életünk könyvében. Olyan ez, mintha egy tv sorozat bizonyos részeinek különbözőek lennének a főszereplői. De vannak olyan szereplők, akik egész évadokon át ott vannak és nem unod meg a karakterüket. És bár ők nem főszereplők, számodra mégis fontos, hogy ott legyenek ahol vannak, és ha akár csak egy részből is kimaradnak, a végén elgondolkodsz, hogy még is hol a fenébe voltak ez idő alatt?

Pont így van ez az életünkben is. Emberek, akiket ha akarnál sem tudnál kiradírozni a történetből. Ők tintával vannak írva. És bár a tinta fakulhat, mint az emlékek, de soha nem tűnik el. Köszönöm, hogy vannak olyan karakterek életem könyvében, kiket tintával írok a papírra, s majd ha egyszer pár évtized múlva átlapozom ezt a könyvet, mosolyogva, esetenként nevetve fogom ezen emberek nevét olvasni.

Általában mindig van mitől félnünk. Tartunk attól, hogy valami rosszul sül el, valami elromlik, valamit mi magunk rontunk el. Igen, hát ez az élet velejárója. Azt hiszem mindannyian ismerjük azt a részt, hogy: "Amikor lepereg előtted életed filmje..." stb stb. Nos, lássuk csak, hogy is áll össze életem filmje.

Általában az ember mindig a közelmúltra emlékszik részletesebben... vannak napok, amiket szinte óráról órára el tudnék mondani. Mert örök érvényűek. Legalábbis most még annak tűnnek. Vannak emberek, akiket soha nem felejtek el. Lehet, hogy megfeledkezem róluk egy hétre, egy hónapra vagy egy évre. De újra eszembe fognak jutni, mert meghatározták életem egy kisebb részét. Tehát megvannak a szereplők. A forgatókönyv spontán jön, a főszereplő pedig én magam vagyok, ha már az én filmemről van szó...

A filmemben vannak boldog részek, vicces részek, és szerintem szerencsés vagyok, mert ezek vannak többségben. Mert lássuk be, ehhez azért szerencse is kell. De sajnos vannak szomorúbb pillanatok, egy-egy veszekedés erősebb vagy halványabb emléke, vagy még rosszabb.

És ezek azok, amiktől félünk. Módosítanánk, manipulálnánk, visszatekernénk és megváltoztatnánk ezeket a pillanatokat. Persze nem lehet, mert nem tehetjük. Egy kimondott vagy kimondatlan szó hónapok munkáját döntheti romba, anélkül, hogy felfognánk mit is tettünk. Egy mozdulat, mely nem tart tovább a másodperc tört részénél, és még is az egész életed eltüntetheti. A félelem elkísér egész utadon, és ha nem vagy képes felülkerekedni rajt, a sarokban ülve nézheted, hogy a táncparketten mindenki jól érzi magát.

Dolgok, személyek amiket és akiket féltünk. Félünk hogy elveszítjük őket. A mi hibánkból vagy rajtunk kívül álló okok miatt. Pedig vigyázunk rá és soha nem akarnánk bántani őket... mégis. "Azzal veszekedsz a legtöbbet, és azt bántod meg a legjobban, akit a legjobban szeretsz!" Sajnos sokszor ez pont így van. Akit legkevésbé sem akarunk bántani. De ez már csak ilyen. Csak félek... nehogy azt veszítsem el, akit a legjobban szeretek.

Az érzések furcsa dolgok… belülről fakadnak, mégis valamilyen külső hatás ingerli őket ott legbelül. Én konkrétan szeretnék rátérni egy érzésre, ami inkább érzelem, és egy őt követő, sőt inkább kísérő valóban érzést fejtenék ki.

Szerelem… ki hitte volna. És társa, a hiány.

Tudjátok, a szerelem. Amikor olyan, mintha lenyeltél volna egy zsák megvadult pillangót, és most persze ott kavarog benned, miközben felrepít a rózsaszín felhők közé. Nos, az én esetemben nem repít sehova, földhöz ragadt ember vagyok, talán még egy papírlapot sem lehet kihúzni alólam. De ezek a kis szemetek lerángatták nekem a rózsaszín felhőket, így most ködlámpával vagyok kénytelen járni. De attól még hányhatnékom van a sok pillangótól, mely szüntelenül röpdös itt bennem.

Aztán találkozol a szerelmeddel. És már egy talicska selyemhernyó is van benned. Folyamatosan irritálnak. Viszont ilyenkor megszűnik a világ létezni, és csak ketten vagytok… na meg a sok pillangó és hernyó, de ilyenkor még ők sem tudnak bezavarni, hisz ez már-már tökéletes. Aztán mikor elbúcsúztok, hogy ne lássa senki, kiteszed magadból az egészet, mert már nagyon eleged volt. És most üres vagy legbelül. Hiányzik az érzés, hogy ott kavarogjon benned. Üdvözlet nálam hiány! Hiány, ami egyáltalán nem hiányzott. De legalább jó érzés. Vagyis, olyan érzés, hogy jó, mert van ki hiányozzon, miközben minden bajom van, mert csak egy dolog jár a fejemben: „Remélem jól van!”

Szóval felejtsétek el a biológiát, a kémiai reakciókat, amik akkor zajlanak az agyatokban, amikor épp szerelmesek vagytok stb stb. A sok maszlag a tv-ből, magazinokból és amit a sok okos kitalált, hogy a semmiből pénzt keressen. Én ezt egy nagy hullámhoz tudnám hasonlítani. Jön egy nagy hullám, hát állj fel a deszkádra, és légy a legjobb hullámlovas! Ha pedig ledobott a hátáról és pofára estél… előbb vagy utóbb partot érsz, hogy újra felkelj, és deszkára pattanhass!