Zene. Mindennapjaim fénypontja. Amikor zenét hallgatok, minden sokkal jobb. És teljesen mindegy, hogy a rádió szól mellettem, vagy épp egy totál zúzós koncerten vagyok. Kitisztul a fejem és csak a zene ami számít. Persze, ha épp zene szól, és nem a mai világ audio szemete, ami sokkal gyorsabban terjed, mint az értelmes szöveggel ellátott, rendes zenei alapokra legyártott, egyáltalán nem tömegcikknek szánt hangzatos ritmika. Amely magával ragad, és felrepít a felhők fölé majd veled együtt zuhanásba kezd, és az óceánok mélyére ránt, hogy tested minden egyes porcikája érezze az ütemet.

És hogy kinek mit jelent a zene... nos, mindenkinek mást jelent a zene. Akárki, akármit mond, mindenkinek meg van a saját zenei stílusa. Nincs két egyforma ember e téren. Vannak akik ugyanazt hallgatják. Ugyanazt IS. Mert van, amit már az egyik nem szeret, de a másik igen. Számomra az a zene, amihez nem kell semmiféle keverőpult, nem kellenek gombok, nem kellenek csúszkák, kijelzők és semmi, ami nem természetes. Számomra az a hangszer, amit elővehetek a sivatag közepén, és tudok rajt olyan hangokat játszani, amik megmozgatják a testem, az elmém és úgy érzem, hogy bár nem egy összetett dolog, de zene.

Számomra ez a zene. A zene megtölti élettel a napjaimat, színt visz a szürkeségbe és újrahangolja a napomat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.