Vannak olyan pillanatok, mikor jobban szeretünk embereket. Vagy magunkat. Az életünket. De van, hogy totális csődtömegnek érezzük mindazt, amik vagyunk, amit az életünknek nevezünk. Ilyenkor lelassítunk, átgondolunk dolgokat, vagy épp olyan hirtelen döntésre és elhatározásra jutunk, amit nem igazán gondoltunk át. Néha kevesebbre értékelünk embereket az életünkben. Néha pedig nagyobb szerep jut egyeseknek, mint amekkorát érdemelnének. Csak azért, mert a szeretetünk nem mindig azonos szinten van jelen, nem állandó, attól még szeretünk másokat. Szeretjük azt aki, és ami, csak az adott pillanatban vagy épp időszakban nem tudjuk olyan nagyra értékelni az általa betöltött szerepet, mint amennyire kéne.

Néha eltávolodunk egyesektől, hogy később rájöhessünk, mennyire fontos, hogy jelen legyen az életünkben. Ezért építünk minden kapcsolatunkba vészkijáratot. És bizony megnyomjuk a vészcsengőt, ha úgy adódik. De attól hogy megszólal a tűzjelző, nem biztos, hogy leég a ház. Abban a házban később még ugyanúgy élhetünk, annak ellenére, hogy volt néhány kellemetlen szituációnk benne.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.