Emberi létünk fontos része a kapcsolatteremtés más emberekkel. Ez viszont magával vonzza hogy bizonyos szerepekbe bújunk, mindig az adott partnernek megfelelő szerepbe. Ez nem minden esetben jó, sőt. Inkább nem, hisz nem lehetünk őszinték. Nem lehetünk azok, akik igazából vagyunk. Az ember sokszor érzi úgy, hogy elfojtja az érzéseit, elrejti a gondokat, mert azokat nem vághatjuk a másik képébe.

Így magamat idézve indítanám ezt a bejegyzésemet. Talán tartalmazza mindazt, amin most épp kattog az agyam. Egyáltalán nem vagyunk egyformák. Talán van néhány ember, aki olvassa a blogomat, ha nem is rendszeresen, de bele pillant és egyetért velem, mások megkérdőjelezik írásaimat, esetleg nem is értik, hisz nem mindig szájbarágós módon írok. De szerintem minden egyes nap egy kihívás. És a nap legnagyobb kihívása az, hogy nem vagyunk önmagunk. De kik is vagyunk valójában... hisz ha reggeltől estig szerepet vállalva éljük életünket egy maszk mögött, akkor egyáltalán tudjuk hogy ki is az, aki ott rejtőik az álarc mögött? Talán soha nem is fogjuk megtudni, és talán ez így van rendjén.

Néha elfog egy érzés... az érzés amikor ráeszmélek, hogy mintha nem önmagamat adnám. Mintha nem is én lennék, mert nem úgy viszonyulok emberekhez ahogy szoktam. Lehet hogy az a 'nem én' vagyok mégis csak én... lehet, de semmi sem biztos. Az egész életünk egy hatalmas kérdés. Persze jön a "Miért élünk?" meg a "Mi értelme ennek az egésznek?" kérdés. De erre senki nem tudja a választ. Hát legyen ez a válasz: Másokért élünk és azért, hogy elviselhetőbbé tegyük a tudatlanság fájdalmát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.