Mások is úgy látnak engem, ahogy én önmagam? Vagy ők mást látnak, és én csak elképzelem önmagam a tükörben? Ők mit látnak, mikor tükörbe néznek? Az a valóság, amit ők látnak? Akárhogy is, nekem csak egy tükörkép maradt.

semmi sem zökkenthet ki abból az állapotomból, hogy totálisan össze vagyok zavarodva már hetek, de inkább hónapok óta. amit egy szív magában hordoz, annak nyomát csak az idő tudja megfakítani. vagy még az sem.

Vannak dolgok, amik nem változnak. Visszatekintve az elmúlt pár hétre, ezzel az egy mondattal összefoglaltam nagyjából mindent. Hatalmas, szentimentális gondolatok fordultak meg a fejemben, és amikor oda kerültem, hogy elmondhassam őket, végül persze befuccsoltam. Persze volt már ilyen... vannak dolgok, amik nem változnak.

Vannak olyan pillanatok, mikor jobban szeretünk embereket. Vagy magunkat. Az életünket. De van, hogy totális csődtömegnek érezzük mindazt, amik vagyunk, amit az életünknek nevezünk. Ilyenkor lelassítunk, átgondolunk dolgokat, vagy épp olyan hirtelen döntésre és elhatározásra jutunk, amit nem igazán gondoltunk át. Néha kevesebbre értékelünk embereket az életünkben. Néha pedig nagyobb szerep jut egyeseknek, mint amekkorát érdemelnének. Csak azért, mert a szeretetünk nem mindig azonos szinten van jelen, nem állandó, attól még szeretünk másokat. Szeretjük azt aki, és ami, csak az adott pillanatban vagy épp időszakban nem tudjuk olyan nagyra értékelni az általa betöltött szerepet, mint amennyire kéne.

Néha eltávolodunk egyesektől, hogy később rájöhessünk, mennyire fontos, hogy jelen legyen az életünkben. Ezért építünk minden kapcsolatunkba vészkijáratot. És bizony megnyomjuk a vészcsengőt, ha úgy adódik. De attól hogy megszólal a tűzjelző, nem biztos, hogy leég a ház. Abban a házban később még ugyanúgy élhetünk, annak ellenére, hogy volt néhány kellemetlen szituációnk benne.

néhány napja csődöt mondtam. szétestem. ilyen még nem történt velem. valahogy félek újabban. igen. félek. ezt a szorongást nem tudom kielemezni. nem értem. mindig jól tudtam elemezni a helyzeteket. kimutatni a hibákat. megoldani a problémákat. ez az életem alapja. a problémamegoldás. és most ez sem megy.

Szép volt, jó volt, talán igaz sem volt. A szív ráncaiban még ott van, a megsárgult képek örökké őrzik emlékét, de elfogadom, hogy egyszer mindennek vége. Valahogy minden elkezdődik, és valahogy mindig véget ér.

Elérkeztem egy olyan pontra, ahol úgy érzem, nincs tovább. Most már biztos, hogy valami megszakadt bennem. Eddig csak gondoltam, vagy inkább sejtettem, hogy valami nem oké. Nem lesz így jó, és hiába is akarom folytatni azt, amit eddig csináltam, nem fog menni. Mert a józan ész nem ezt diktálja? Inkább az érzelmeim szoktak befolyásolni, mint az agyam. De már az érzéseim sem voltak tiszták, őszinték és ami a legfontosabb, hogy egyáltalán nem tudtam megbízni az érzéseimben.

Így aztán a pislákoló fényből átléptem a masszív sötétségbe. Nem tudom mi következik most. Szeretnék egy kicsit minden és mindenki elől elvonulni, tiszta levegőt szívni, nyugodt zenéket hallgatni és átgondolni, hogy most hogyan tovább. Tisztázni kell magammal a dolgokat. Újra úgy érezni, hogy mindent megtehetek, hisz nincs vesztenivalóm. Ehhez viszont el kell számolnom a múltammal. Még mindig úgy érzem és úgy gondolom, hogy a múltat nem elfeledni, hanem elfogadni kell. Hibázunk, megbánjuk, de újra és újra képesek vagyunk elcseszni ugyanazt.

A világ legnagyobb hazugsága: "Nem lesz semmi baj!"

Nem túl gyakran van olyan, hogy megbánom életem pillanatait. Szeretek élni annak ellenére, hogy tele van szennyel az egész világ, és annak ellenére, hogy néha úgy gondolom, hogy az életnek nevezett hatalmas dolog... a legkínzóbb, és leggyötrelmesebb dolog, amit csak tehetünk.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki bánta már meg egy percét, napját, hetét vagy időszakát az életének. Én csak egyetlen percet bántam meg, és azóta is gyűlölöm azt a percet.

De mit is tehetnék? A múltat nem elfeledni, hanem elfogadni kell...

Amit most érzek? Egy érzés, mely szép lassan belém vág, és kettéhasít. Velőig ható érzés ez, amely szakadatlan kínoz. Én akartam, hát tűrjem is, nemde? Ez van. Az élet hol kiszolgál, hol megtréfál. De akárhogy is. Ez a kéz nélküli hatalmas valami tudja a legnagyobb pofont adni. És hiába állsz fel akárhányszor, mindig eljön majd a perc, mikor egy újabbat odasóz testedre, hogy megpróbáljon megtörni.

"Tisztában vagyok a hibáimmal, mégis minden egyes alkalommal elkövetem őket."

És milyen igaz...

Az élet nem egyszerű. Ebben mindig teljesen biztos voltam. És vannak olyan dolgok, amik bizonyos emberek számára teljesen egyértelműnek tűnnek, és mások számára mégis annyira idegen dolgok. És itt lehet szó dolgokról, eszközökről, gondolatokról, gondolkodásmódról vagy épp érzelmekről.

Nekem soha nem volt nehéz kifejeznem azt, amit érzek. Ha mérges vagy ideges vagyok, az látszik rajtam, a mozgásomon, a tekintetemen, nem tudom elfojtani magamban. Ha majd kicsattanok az örömtől, vagy épp csak jó kedvem van valamitől vagy valakitől, hangosan kacarászok.

Mindig is híve voltam annak, hogy az én jó kedvem nyugodtan ragadjon át másokra is. Én is szívesen mosolygok olyan embereken, akik jól érzik magukat. Ott és akkor, ahol és amikor épp vannak. A pillanatért vannak. Tudom, vannak emberek, akik azon gondolkodnak, hogy: "Ennek meg mégis mi a francért van jó kedve?" - és szétpukkannak az irigységtől. Én pedig inkább rájuk nézek, örülök, hogy vannak boldog emberek a világban. Ők a színek a világban.

De mindenki életében vannak problémák, mikor nem minden csupa nevetés és boldogság. Egyedül oldod meg, vagy együtt valakivel. A kérdés, hogy menni fog-e, általában mindig felmerül. És a kérdés hiba. Nem kell kételkedni, menni fog minden. Így vagy úgy, de minden megoldódik. A múlt szép, a jelen gyönyörű, a jövő pedig csak rajtunk múlik.

Új elhatározásra jutottam. Más életet szeretnék. Persze, nem mintha sok bajom lenne a múlttal, vagy azzal, ami most van. De miért ne élvezhetném még jobban azt, hogy egyszer élek? Már csak pár bökkenő van, de le fogom küzdeni mindet :)

Így aztán úgy döntöttem, hogy irány ÉLNI!